Oké, hogy a „trandíció ” elvesztése szükséges, oké, hogy tényleg jobb úgy, ha öszitén beszélek az érzéseimről, és látom aki megtipor attól nem lehet sokat vrni, oké, hogy menni kell tovább, mert szégynet táplálnak, és adják tovább…mindnet tudok..de most mégis van bennem egy fájdalom. Én hiába ülök le melléjük, hogy itt vagyok, hiába ürülök nekik, elfelejtve mindnet, és arra az összetartozásra emlékezve ami a végtelen egységet jelenti…ha Bennük nincs ez meg, akkor megint csak végigtipornak rajtam.
Van bennem a szokásos mély összetatozási igény…amitől évtizedekigszenvedtem, mert nem értettem , egyáltalén fel sem ismertem a msok szándékát, mosz, hogy mr látom, érzem, a vágy, hgy mélyen kapcsolódjunk még ott van…és fel kell ismernem, hogy ez itt a fizikai síkon nem lehet. Szándékosan csapnak be..szándékosan tiprnak meg…nem azért, mert tudatlanok, hanem SZÉNDKSOAN. Döbbenet. Ezt látnom kell, miközben a vágy bennem erős, hogy: „dehát én szeretlek, nagyon mélyen szeretlek”.
Még ezt a minimális érzést ami kívül keresi a szeretet, magamba szükséges fordítani. Mert ez csalódás érzés. Ami nem jó. Nyilván nem olyan erős mint volt, sőt… Ezt érzem. Fáj a gonoszság. Tükör.
Valóban úgy van…egyre jobban csendesedek el, és bár szeretek másokkal lenni, ezt a valódi csodás békés nyugalmat egyedül tudom megélni a legjobban. ez olyan mélyeségesen szép, és áldásokkal teli, hogy nincs más lehetőség, mint ehhez vonzani a társat. Nem kívül keresni, éerzi Ő, hogy itt a helye…mert amit én érzek és tudok biztosítani az nagyon jóságos. Érzem ahogy magammal bánok, ahogy szeretem az életet…Nagyon szép lett bennem minden.
Szóval válik le a trandíció. Az igény arra, hogy együtt menjünk a mennyországba. Nem tudink együtt menni. Ezt fel kell tudnom FOGNI. Ettől még összetartozunk, de olyan mélyen ahogy én vágyom nem. Jajj, pedig az olyna jó amit én érzek:)
