Izgalommal kezdek bele az új fejezet írásába. Mosolyog a szám, és a vágyak ott vannak minden sejtemben. A vágyak, melyeket már nem takargatok, melyek a megvalósítás folyamatában vannak. Befogadni azt a férfit, aki készen áll velem nap mint nap emelkedni. Aki a szívén keresztül is lát engem, mert oda hagyta, hogy elvezessem. És hát az sem titok, hogy a gyermekemet is szeretném megszülni. Ez most könnyek nélkül nem megy… Miközben tudom, hogy amit az elmúlt években „ki szültem” magamból, és mások általam, és velem, az is bőven nagy teljesítmény, de nő vagyok, életet is szeretnék adni. Érzem a vágyat a szívemben, tehát nem bullsit.
Figyelem az embereket, nézem a szívemmel őket, szeretek, és hagyom, hogy szeressenek. Ebben a teremtő, odaadó fázisban vagyok éppen. Megnyugvást, és odaadást keresek minden kapcsolatban. Hol tudok minél többet adni ott, ahol van rá tiszta fogadó tér. Ebben a fázisban még nem jártam, és senki sem mesélt róla, milyen az amikor elhagyod a családodat. De, most nem az esküvő miatti elhagyásara gondolok, amin legtöbben átesünk, hanem amikor megtörtént a elválás. Én nem ismerek embert aki tudna nekem erről beszélni. Teljes felfedező állapotban vagyok. Önmagamat is, és a világot is a jelenből figyelem, olyan gyakran ahogy csak tudom.
Vajon milyen társ vagyok? Vajon tényleg befogadó vagyok, mint ami az alap állapotom? Izgalmas.
Így, ezekkel a teremtő gondolatokkal indítom útnak ezt a fejezetet.
Ami fix, az az, hogy nagyon boldog vagyok. Egyedül is. Tehát, nem a hianyaim miatt teremtem a párom, hanem épp ellenkezőleg. Mert együtt jobban tudunk teremteni. Többet tudunk adni a világnak, ha az ő és az én energiám összeadódik. Több ember életét tudjuk együtt segíteni, emelni a közös rezgésünket által.
Nyugalomból teremtek.
