Az előző hosszú posztom elvitt apamhoz. Ahhoz az élményhez, mikor utoljára láttam. Ott ült velem szemben, és azt kérdeztem magamtól, mit tudtunk mi annyit veszekedni? Ezzel az emberrel nem us lehet… De, ott sem mertem megmutatni, hogy milyen boldog, gondoskodó és szeretni tudó vagyok. Nem mertem hozzá közelíteni, a lelkehez. Féltem, hogy újra elutasit. Annyiszor megtette..annyiszor becsapott… Nagyon nagyon sokszor. Adtam magam és becsapott. Ahogy Rozáliat a Gergely.. És satobbi.
Most megint sirogatok. Meg kell tennem, hogy gondoskodok, hogy örülök, hogy szeretek.. Mindegy mi a válasz. Bárcsak beengedne a Gyuri… És gondoskodhatnek róla. Mindegy mit csinál erre ő. Nem az számít. Anyunal se az számít, hogy győzött, hanem, hogy mindent odaadtam. Védekezés nélkül.
Egyre többen olvastok. Légy szíves gondoljatok szeretettel a térbe, hogy tudjak vele találkozni, szeretni. Azt lássátok, hogy én adok. Az mindegy ő mit tesz. De, hogy nekem lesz módom, hogy adjak. Örüljek. Nevessek. Lecci ezt lássátok magatok előtt. Nekem ez a kapu az új minőségű férfihoz. Aki nem tipor meg.
