Van ám egy tanítványom aki lenézi a szüleit. Többnek jobbnak tartja magát. Persze engem is. :)) Nem baj. Ha én nem értem meg akkor ki? Láttam a tudattalanjában, hogy mennyit bántotta az anyja. Nőiességétől, szépségétől, és tudásától fosztotta meg, hogy visszafogta, csak azért, hogy neki ne kelljen váltzni, mindin az Ő hatósága alatt legyen. FŐNÖK NŐ. És láttam a tehetetlen apáját, aki szívta ennek a jólelkű kislánynak az erejét, mer önmagától egy tehetetlen totty volt. Ez csak viselekdés minta a lánytól. Tudom én jól, hogy emögött rengeteg fájdalom van. Egyenlőre velem is küzd. …és lenéz. Nem baj. Ő is nemessé tesz engem. Csak azt nézem, hogy még nem TUDJA, miben van. Még nem mer szétesni. És nem is olyna könnyű meghajtani a fejét olyan szülők előtt akik kiszívták a vérét. Róluk „kell” elhinni, hogy szeretik. Miközben az elméje tudja, hogy nem…hiszen magukat se szerették, hogy tudták volna a lányt. Mégsincs más út mint földig hajolni előttük. és betölteni a hiányokat.
Nagyon szeretem az embereket. Nagyon. Attól még, hogy „védkezek”, látom a szívük jóságát. Csakhát, hogy elérjék..darabokra kell esni. Nincs mese..ez az egy út van. Drukkoljunk nekik, hogy eljöjjön. Nálam is eljött. De, engem még az elöttem járók meg is tipotak. Nem kicsit. KIVÉVE A MESTERT! De, hát Ő egy Mester…én meg az Ő tanítványa vagyok…ami már sokkal erősebb bennem, mint a korábbi elöttem járók mintája. Én ezt a lányt biztos, hogy nem fogom. Hagyom a medrében, tudja jól mi az Ő útja. Nem bánt engem…pontosabban , ledózerol. De, nem érdekel. Nem zavar. Mert nem ér hozzám. Tök jó itt.
